Egyszer a magasba emel az érzés, majd a következő pillanatban a földön találom magam. Fentről minden más. Alulról is minden más.
Egyszer ócska kifogások után kutatok, majd a következő pillanatban feleszmélek, a tükörhöz lépek és azt mondom: őszintének kell lennem önmagamhoz. Tartozom ennyivel.
Magamnak okozom a magányt. Ha elég jó lennék szeretnének. De nem. Rossz felfogás. Nincs velem baj. Szeretem magam. Szeretem, aki vagyok. Olyat kell találnom, aki hozzám illik. Akivel együtt rezgek. Aki elfogad. Aki megért. Aki nem kötelez változásra. Egyikünk sem rossz, csupán mindannyiunk más. De én ettől eltekintve képes vagyok elfogadni. Elfogadni téged, titeket, őket, mert el tudom fogadni önmagam. Boldog vagyok. Boldog vagyok a pillanatban, a mostban, boldog voltam a múlt pillanatában és boldog leszek a jövő "most-jában".
Már tudom, mit jelent élni. Folyton küzdeni, kitartani. Tudom, mit jelent sikereket elérni. Azt jelenti: soha fel nem adni.
